elnézem néha a napot , mikor felragyog a reggeli, álmos, ködös hajnalon,
és mennék messze, ahol bekúszik a hold,s kitörli a tegnapot,
poros hangulatot, örökké sikító csecsemők álmaiban..
mennék messzire, hol a föld borostyánként ragyog,
társaim a többiek, csak boldogan terelnék a csillagok,kék tengerek felé, hol a nap eltűnik a fehérlő habok mögött...
jó lenne élni örökké, ha ez marad míg látom a szivárványt eső után, hidat verni a horizont falán...
jó lenne lépkedni fenn a zsinóron, lebegve,s cipőfűzőm libegne a szél álmain...

Tetszik! A képet kisebb méretben tedd fel, akkor nem töri meg az írást. :)
VálaszTörlés